Csicsóka

A Helianthus tuberosus a burgonyához hasonlít - a szegények krumplijának is nevezik (és persze csodagumónak is) -, noha a napraforgó rokona. Nálunk csak hosszú nyarak végén virágzik, de magot nem érlel. Akár 3 méter magasra is megnő miközben szerte gumókat fejleszt, melyeket egész évben szedhetünk amikor nem fagyos a talaj. Egyszerre nem érdemes többet felszedni, mint amennyit néhány napon belül elfogyasztunk, mert hamar megfonnyad (hűvös, nem záraz helyen tárolva tovább megőrizheti állagát). Ősztől tavaszig lehet a legszebb gumókat kiásni, melyeket nyersen, főzve és sütve is szokás asztalra tenni.

Etanol és pótkávé is készülhet a csicsóka gumójából, de cukorbetegek étrendjében is helye lehet.

Az íze édeskés, akár a borsóé vagy a sárgarépáé. Szerintem némi füstös íz is bujkál benne, ami sütve intenzívebbé válik. Ma kevés olíván pároltam vékonyra gyalult csicsókát és kicsit sóztam. Finom volt. Még keresem a hozzá illő fűszert (fokhagymával például érdekes lehet) - nem azért, mintha önmagában nem lenne különleges. Anyukám tócsnit (mackó, lepcsánka, lapcsánka vagy hlebcsánka) készített belőle, szerinte kicsit több sót "kíván", mint burgonyából sütve. Levesbe főzve és salátában is ízlett, legközelebb pedig rablóhús (vagy saslik) sütésekor fogom kipróbálni nyársra húzva.

Csicsóka gumója kiásva

Mivel évelő növény, azt gondolhatnánk, a gumók kiásásakor érdemes néhányat a földben hagyni a jövő évi termést biztosítandó. Erre azonban semmi szükség, ugyanis szinte lehetetlen az összes gumót felszedni, így bizonyosan kihajt valahol. Ha ezt nem alkalmas helyen teszi, egyszerűen át lehet ültetni - amíg minden évben betakarítjuk a termést, különben elburjánzik. Kártevők nem tizedelik.

Fekete berkenye

Az Aronia melanocarpa (melan- = fekete, sötét; karpos = gyümölcs) sok tekintetben hasonlít az Amelanchier fajtáihoz, nem meglepő hát, hogy az elnevezésben is van átfedés. A fekete berkenye mellett a köznyelvben megjelenik a fanyarka, a fojtogató bogyó, de csodabogyó néven is emlegetik manapság. Az Aronia elnevezést a Sorbus aria (lisztes berkenye) második tagjából eredeztetik. Vajon a termés hasonlósága a névadás alapja?

A fanyarkával ellentétben nem honos Európában, egy évszázaddal ezelőtt telepítették be Észak-Amerikából főleg az Északi-tenger környékére. Magyarországon néhány évtizeddel ezelőtt indult meg a telepítése, és már a nyolcvanas években "kísérleti" bio berkenye lekvár bukkant fel mifelénk csinos szögletes üvegekben. Akkor még nem talált érdeklődésre, ezért fillérekért kínálták a finomságot, amiből a szüleim bevásároltak néhány kartonnal. Azt hiszem, azóta tudom, hogy fogok Aroniát ültetni a kertembe.

Mostanra saját kert is van, berkenye csemetét is könnyű beszerezni. Ilyen dobozban vettem gyökér-csomagoltan:

500-1000 Ft körüli áron számos áruházban kínálták az elmúlt hónapokban.

Talán az Aronia melanocarpa "Nero" változat az, ami ilyen módon számos kertbe bekerült. A "Viking" és a "Rubina" változat is elérhető már magyarországi kertészetekben.

A csomagoláson olvasható ismertető nyelvi
és tartalmi igénytelenségére nem lehet magyarázat az ár.
Tájékozódáshoz inkább ajánlom e bejegyzésben
kékkel kiemelt linkekkel elérhető tartalmakat.

Az Aronia arbutifolia (piros törpeberkenye vagy veres berkenye) fajtát kevésbé vonták nemesítésbe, nem is terjedt el Európában. A veres és a fekete berkenyének létezik hibridje: Aronia x prunifolia.

A fenntarthatóság igényével együtt népszerűsödő növényt nemrég sikerrel keresztezték a lisztes berkenyével (Sorbus aria x Aronia melanocarpa), és az így megszületett intergenerikus hibridet Sorbaroniának nevezték el. Nem ez az első célba ért kísérlet, melynek során különböző fajok keresztezésével próbálkoztak.

A rózsafélék családjába tartozó növényről sokat lehet olvasni magyar nyelven is, így nincs értelme újabb gyűjteményt létrehozni a termesztéséhez tudnivalókról. Ráadásul alig különbözik a fanyarkától - hasonlóképp "négy évszakos" növénynek tartják -, amiről négy bejegyzés található e naplóban.

A fekete berkenye virágzása és termésérése a fanyarkáét követi. A beérett almácskák ráaszalódhatnak a bokorra, akár télen át is rajta maradhatnak. Állítólag szívesebben tenyész enyhén savanyú talajokban, alkalikus közegben pedig sárgulnak a levelei. A málnához és a fekete ribiszkéhez szokás hasonlítani. Gondozást nem igénylő gyümölcsnek tartják.

Élettani hatásairól regényt lehetne írni. Ahol pedig szívesen látott vendégek a madarak és a méhek, onnan nem érdemes kihagyni.

Talán 4-5 év múlva szüretelhetünk a 2-3 méteresre megnövő bokorról.

Mi a kert?

A hosszú tél egy-egy estéje a BBC tízrészes sorozatával - Around the World in 80 Gardens (80 kert nyomában a Föld körül) - telt. Monty Don szándéka a történelmi és földrajzi látványosságok között forgatott sorozattal választ kapni a kérdésre: Valójában mi a kert?

A hollywoodi giccs, az Amazonason lebegő kert és a bali kunyhó bekerítetlen udvara mellett számos alternatíva kínálkozik válaszul, melyek közül - tán nem meglepő - az európai kertek tetszettek a legjobban. A mai fogalmaink szerinti angolkert sem maradt ki a sorozatból, sőt az észak-európai epizódba olyan finomságok is bekerültek, mint a tromsoi sarki botanikus kert Norvégiában vagy Piet Oudolf - tán legismertebb - vidéki kertje a hollandiai Oostzaanban.

Monty Don a sorozatról beszél

A kert és kultúra összefüggéseibe ágyazott gondolatokat csodás képek illusztrálják a BBC-től megszokott színvonalon. Aki szeretné megnézni, látogasson el a Lumier blogra - akár most.

Mulcs

A felelős forrásgazdálkodással fenntartott kertben a talaj nedvességtartalmának megőrzése előbbre való, mint az öntözés. A kipárolgás csökkentésének leghatékonyabb módja a felszín takarása, más szóval mulcsozása (esetleg mulchozása), mely nem utolsósorban a kertészt is kíméli azáltal, hogy szembetűnően csökkenti a gyomlálandó felületeket.



Ruth Stout stílusként híresült el az angolszász kertírásban az a módszer, mely a talaj minőségének megőrzésére intenzíven alkalmazza a mulcsozást. Stout szerint minél vastagabb a talajtakarás annál jobb. Fölásni is szükségtelen az ágyásokat, mert kiváló talajszerkezetet - jó szellőzést, ideális víztartást és vízáteresztést - biztosít a legalább 20 cm vastag mulcs réteg. Az ilyen kerti talajban eleven a talajélet, ez biztosítja a növények számára fontos tápanyagokat.

Már vékony mulcs is védi a palánták tövét a forró déli napsütéstől, melyhez egy-egy nagyobb levél is megfelel. Minél vastagabb réteggel takarjuk azonban a talajt, annál hatékonyabb a hőszabályozás. A földfelszín nappali és éjszakai hőmérséklete közötti ingadozás csökkentésével a gyökerek és a - felső 10-20 centiméteres rétegében legjellemzőbb - talajlakók is kisebb stressznek vannak kitéve, táplálkozásuk, így fejlődésük is kiegyensúlyozottabb.

A természetes eredetű mulcs a (táp)anyag körforgásának is fontos motorja, a takaróréteg lebomlásával ugyanis tápanyag keletkezik. Éppen ezért célszerű a kihúzott gyomot (tarackbúzát inkább ne), fűnyesedéket (vékony rétegben, esetleg váltakozva más rétegekkel, mert nem szellőzik jól), hullott lombot, metszéskor felgyülemlő aprítékot, fakérget, szalmát - egyszóval bármilyen növényi hulladékot, ami nem fertőz - talajtakaróként hasznosítani, hiszen tartalmuk így visszakerül a földbe. Másik fontos felhasználásuk a komposztálás - maga az érett komposzt is használható mulcsként.

A marha- vagy lótrágya mulcsként való hasznosításáról eltérő vélemények olvashatók. Sokan óvnak alkalmazásától, hiszen az éretlen trágya nemcsak hogy nem tartalmaz a növények számára felvehető jelentős tápanyagot de “éget” is. Ha az éretlen trágya azonban nem érintkezik közvetlenül a növényi szövettel, megbízható talajtakaró (tehát a föld kapja, nem a növények, ezért nem célszerű beforgatni a talajba!). Ugyanez a tapasztalatom a letermett gombatrágyával is. Baromfi- és sertéstrágyával még nem mulcsoztam.

3-4 cm vastag rétegben már jól látható a talajtakarás eredménye, 5-6 cm vastagságban a gyomok ellen is komoly védelmet jelent. Természetesen csak a maggal terjedő növények megjelenése előzhető meg ilyen módon, a tarackoló vagy mélyen gyökerező gyomok (pl. pitypang) előtörése legföljebb lassítható. A tarackbúzával (Agropyron repens) átszőtt kertvégi ágyásban ezért nem mentem sokra a mulcsozással, tulajdonképpen nehezítette a gyomlálást, hát felfüggesztettem néhány évig, míg sikerül megszabadulni az erőszakos növénytől, ami a dália vagy a csicsóka gumóján is könnyedén átszúrja tarackját. Abban a virágágyásban sem terítek mindenhová mulcsot, ahol évről évre számítok a törökszegfű (Dianthus barbatus), a mézontófű (Phacelia) és az őszirózsa (Callistephus sinensis) önvetésére.

A fenyőkéreg esztétikusnak számító talajtakaró, ami önmagában, de a korábban említett hulladékok fölé is kiteríthető - nem kell tartani a talaj kémhatásának drasztikus változásától. A kőzúzalék, apró kavics nem mulcs, noha csökkenti valamelyest a kipárolgást inkább arra alkalmas, hogy meleget tároljon éjszakára - például rózsák töve köré tanácsos nagyobb köveket tenni. A kavicsréteg előbb-utóbb összemosódik a talajjal, de már korábban megjelennek benne a gyomok, amiket rémálom onnan kihúzgálni (és felvetődik a gyomirtó bevetésének gondolata, ami már nem a fenntartható kert körül forog). Éppen ezért geotextilt vagy fóliát szokás alá tenni, ami idővel apró darabokká töredezik, foszlik szennyezve a kert talaját. Hasonló képtelenségnek tűnik számomra műanyag granulátumot vagy golyócskákat kiszórni a kerti földbe, pedig ilyennel is lehet találkozni mindenféle színben.

Minden kertnek sajátosak az adottságai, melyek miatt az egyik módszer eredményesen alkalmazható, míg a másikkal nem megyünk sokra. Nem elkerülhető a saját megoldások kidolgozása, ami valójában maga a szabadság. A paradicsommal kapcsolatban arra jutottam az utóbbi évek próbálkozásai alapján, hogy fűnyesedékkel mulcsozva lendületet kapnak a gombák, ezért ott inkább gyomlálok, a növényi hulladékot pedig az ágyáson hagyom - csapadékosabb nyáron nem közvetlenül a növények töve körül. Ami a csigákat illeti, szerintem mindegy, van-e mulcs, vagy éppen homokon kénytelenek átnyargalni. Nincs előttük akadály, ha valamit meg akarnak szerezni (Delphinium és Digitalis nem is tudott megtelepedni a kertünkben).

A téli mulcs nemcsak a talajnak tesz jót, de búvóhely lehet a sünöknek (ahogyan a komposzt is), és terített asztal a madarak számára.

Fű

Belevágok a fenntartható kert sorozatba, ami bizonyosan sok-sok bejegyzést kíván. Hogy mit jelent a fenntarthatóság, mitől fenntartható egy kert, sokan sokféleképpen megközelítették már. A kulcskérdés talán az, milyen ráfordítást igényelnek a kertben zajló folyamatok, és a rendelkezésre álló források fedezik-e a szükségleteket. Könnyen belátható, ha rendszeresen többet veszünk el, mint amennyi a megújulás körforgásában újratermelődik, ha nagyobb terhet rovunk környezetünkre és magunkra, mint amennyi törődést nyújtani tudunk, ellehetetlenítjük újraépülését, forrásaink kimerülnek.

Milyen forrásokat igényelnek fejlődésükhöz a növények?

A vegetációnak többek között vízre van szüksége. A csapadékot kertünkben is csak olyan forrásokból tudjuk kiegészíteni - kútból, esővízgyűjtő tartályból vagy vezetékes vízzel (előállítása komoly erőfeszítéseket igényel) -, melyek nem kiapadhatatlanok, ésszerű hát tudatosan gazdálkodni velük. A növények komplex biokémiai, élettani és morfológiai adaptáció eredményeképp vetik meg "lábukat"... vagy sem. Talán jobban alkalmazkodnak környezetükhöz, mint azt gondoljuk. Nem éppen az adottságokhoz edződés kényszere a törzsfejlődés alapja?

Nem újkeletű megállapítás, hogy pazar fürdőzéshez szokott növények jobban megsínylik a néhány napig elmaradó kényeztetést, mint azok, melyeket mérsékelten öntöznek. Bár még sosem apadt ki a kutunk, bőséges öntözést csak a konyhakert kap nálunk, hiszen a szárazság ellen megvastagodott szövetekkel védekező zöldségek nem túl ízletesek - a fűszerek többsége ellenben kifejezetten jól tűri, akár igényli is a gyér csapadékot. Legjobban kora reggel vagy este hasznosul az öntözés a növények tövéhez juttatva a "kerthőmérsékletű" vizet. Fák és bokrok gondozását illetően kivált fontos szabály, hogy ritkábban, de nagyobb mennyiségű vízzel öntözzünk, mert gyökereik így juthatnak felfrissüléshez. Csöpögtető rendszer kiépítésével állítólag kevesebb vízzel beérik a növények, mert jelentősen csökken a talajfelszínről párolgással tovatűnő víz, ráadásul kiegyensúlyozottabbá válik a talaj nedvességtartalma, miáltal csökken a stressz okozta sejt- illetve szövetsérülés kockázata. Lehetséges, hogy a nagyobb kertekben a kiépítése által természetbe visszafordítható haszon összevethető a műanyagcsövek és a rendszer egyéb elemeinek gyártása és szállítása okozta környezeti teherrel. A vízszükséglet csökkentésének további módja, hogy olyan növényeket telepítünk a kertbe, melyek jó stressztűrő képességűnek bizonyultak. Ezzel el is érkeztünk a csodálatos díszfüvekhez és az öko gyephez.



Az öko gyep nem más, mint olyan fűfajták telepe, melyek túlélik az aszályos időszakokat, jól tűrik a kemény telet, valamint árnyékban is fejlődnek. Az ilyen fűmagkeverék a vörös- és a juhcsenkesz változatait tartalmazza. Nem igényli a napi rendszeres öntözést, noha esős nyarakon nyilván szebb képet mutat. Tápanyagra - mint minden élőlénynek - ezeknek a fűfajtáknak is szükségük van, még ha nem is oly nagy igényűek. Ha ritkábban nyírjuk, jobban viselik a szélsőséges környezeti hatásokat.

A modern kert a rét metaforája

A kortárs kerttervezésben a kevés gondozást igénylő évelővirágokat gyakran társítják füvekkel. Legjelentősebb hatású irányzat talán a holland dizájner, Piet Oudolf nevéhez kötődő New Wave Planting (Újhullámú Kiültetés), valamint a Wolfgang Oehme és James van Sweden által képviselt New American Garden (Új Amerikai Kert) stílusa, mellyel divatot teremtettek a mérsékelt öv honos növényeinek, szűkebb értelemben a préri stílusnak. A korábban jelentéktelennek tartott mezei virágok és fűfélék egyre több köztér meghatározó növényei, a modern építészet csöppet sem hangsúlytalan "elemei" (montreali és vancouveri példa). Azon túl, hogy remekül lehet őket fényképezni, valóban nagy túlélők akár városi környezetben is. Egyre több szédületes kert születik - az adott éghajlaton - természetes flóra kompozíciójából pihenőkertekben is.

Az Echinacea purpurea változatait szívesen ültetik vadvirágos rét benyomását keltő kertekbe.

Yvonne Cunnington - a mi éghajlati viszonyainkhoz sok tekintetben hasonló adottságokkal rendelkező - ontarioi birtoka szép példája az otthon megvalósítható tájképi kertnek. A kanadai kertíró blogjában sorra veszi az öntözés és gyepfenntartás nehézségeit, a megoldási lehetőségeket, eleven képein pedig megmutatkozik, milyen bámulatos eredménnyel lehet környezettudatos módon kertet művelni. Egy egész rét született gondos terveinek és kemény munkájának eredményeképp, melynek fenntartása ma már nem igényel nagy áldozatot - legfőbb teendő, hogy egy évben egyszer, tél végén lekaszálják. A lakóház közelében kialakított formális kiültetésben nagy szerephez jutottak a díszfüvek, melyek változatos színű, a széllel rezgő, hajladozó levelükkel, szárukkal és pompás virágzatukkal egész évben meghatározó látványelemei a kertnek. Kevés csapadékkal is beérik, és a tél végi visszavágáson kívül más gondozást nem igényelnek.

Tollborzfű a Country Gardener oldalán

Templom Kata (Hortus Carmeli) bejegyzéseiben varázslatos kert képe bontakozik ki, melynek kialakításában ugyancsak kifejeződik a környezeti felelősség. Igazán nehéz feltételek között született a főváros közelében burjánzó angol vagy tájképi kert, hiszen könnyen kiszáradó talajban, északi lejtőn nő mindaz, ami a mesebeli hangulatú képeken látható. A rendszerezett tapasztalatok értékes tára ez a kerti napló a mi éghajlati viszonyainkon érvényes megállapításaival. Éppen ennek köszönhetően inspiráló, öröm olvasni és töltekezni belőle.

Pompás díszfű a Kerti Naplóból

Végül álljon itt egy lista díszfüvek botanikai nevével és rajtuk linkkel a GAP Photos egy-egy képéhez:

Carex dipsacea
Stipa tenuissima
Deschampia caespitosa
Lagurus ovatus
Molinia caerulea
Panicum virgatum
Pennisetum alopecuroides
Chionochloa conspicua